Madaras naptár 2024

Színes, lapozható falinaptár, felül spirálozva. Szélessége 16 cm, magassága 48 cm. A címlap és mind a 12 hónap egy-egy 14 x 20 cm színes képet tartalmaz. Év végén a naptárból kivágva külön is használhatók dekorációnak. A képek alatt a hónap napjai heti beosztásban láthatók, feltüntetve az adott napon ünnepelt névnapot is.

Címlap: Szivárványos tangara (Tangara fastuosa)

Szivárványos tangara (Tangara fastuosa) – A tangarafélék (Thraupidae) Amerika trópusi, szubtrópusi és mérsékelt övi területein elterjedtek. A szivárványos tangara – akárcsak a tangarafajok többsége – a sármányokra és a pintyekre emlékeztető kinézetű, feltűnően tarka tollazatú madár. Elterjedési területe kicsi, kizárólag Brazília keleti tengerparti sávjának esőerdeiben él. Gyakran csapatosan keresi táplálékát, amely főleg gyümölcsökből áll, de rovarokat is fogyaszt. Sebezhető faj, világállományát 2500 és 10 000 közötti ivarérett egyedre becsülik. Állományát élőhelyeinek elvesztése és a díszmadár-kereskedelem céljára történő befogás veszélyezteti.

Január: Tengelic szibériai (Carduelis carduelis frigoris) és himalájai alfaja (C. carduelis caniceps)

Tengelic szibériai (Carduelis carduelis frigoris) és himalájai alfaja (C. carduelis caniceps) – A tengelic Európa-szerte elterjedt, közismert és gyakori pintyféle (Fringillidae). A tengelic név – akárcsak a németből származó stiglic – hangutánzó szó. A faj elterjedési területe Nyugat-Európától Közép-Ázsiáig húzódik. A Szibéria déli részén, az Uráltól a Jenyiszejig elterjedt frigoris alfaj hasonlít az európaiakra, a Himalájában élő caniceps alfaj fejéről viszont hiányzik a jellegzetes piros-fehér-fekete fejmintázat, abból csak a homlok, a kantár és az áll pirosa maradt meg. A dél-szibériai alfaj egyedei vonulók, míg a Himalájában költők nem.

Február: Usszuri guvatfürj (Turnix tanki) Sárgahasú levélmadár (Chloropsis hardwickii)
Usszuri guvatfürj (Turnix tanki) – A guvatfürjfélék (Turnicidae) a fürjekre emlékeztető, de a lilealakúak közé tartozó madarak. Az usszuri guvatfürj a Távol-Keleten, az Amur és az Usszuri vidékén, Délkelet-Ázsiában és a Hindusztáni-félszigeten elterjedt. Füves területeken, felhagyott mezőgazdasági táblákon, bozótosokban él. A talajon keresi táplálékát, főleg magvakat, de zöld növényi részeket és kisebb gerincteleneket is fogyaszt. Fészkét a fű közé építi. A kotlást és a fiókanevelést a hímek végzik, így a tojók a tojások lerakása után újabb és újabb hímekkel állnak párba, és raknak le újabb fészekaljakat. Távol-keleti állományai vonulók, a délebbiek viszont állandók.
Sárgahasú levélmadár (Chloropsis hardwickii) – A Himalájában és Délkelet-Ázsia szubtrópusi hegyvidéki erdeiben élő madárfaj. Táplálékát zömmel gyümölcsök alkotják, de gyakran látni virágzó fákon is, amint a virágok nektárját fogyasztja, és ízeltlábúakat is eszik. Táplálékát a lombkoronában, gyakran akrobatikus módon keresi. Nektárfogyasztása révén szerepe van a virágok beporzásában, a gyümölcsök elfogyasztásával pedig jelentősen hozzájárul a gyümölcstermő növények magjainak a szétterjesztéséhez.

Március: Barkóscinege (Panurus biarmicus)

Barkóscinege (Panurus biarmicus) – Magyar neve ellenére nem a cinegefélék közé tartozik, még csak nem is rokona azoknak. Egy külön család, a barkóscinegefélék (Panuridae) egyetlen faja. A nagy kiterjedésű nádasok madara, Nyugat-, Közép- és Délkelet-Európa nádasaiban, gyékényeseiben gyakori madár, más élőhelyeken gyakorlatilag nem is lehet vele találkozni. Elterjedési területe az eurázsiai sztyeppövezeten, Kazahsztánon és Mongólián át egészen az Amur vidékéig húzódik. Tavasszal és nyáron apró ízeltlábúakkal (rovarokkal, pókokkal, hernyókkal stb.) táplálkozik, késő ősszel és télen viszont növényi táplálékra (kis magvak) áll át. Az avas nádban fészkel, évente akár többször is. A hímeket és a tojókat a csőrszín alapján már a fészekből történő kirepülés előtt meg lehet különböztetni. Nyár végén és ősszel kisebb-nagyobb csapatokban kóborol a nádasokban, a csapatokat csilingelő hangjuk tartja össze. A fiatal madarak már az első őszön párba állnak, a párok hosszú ideig, akár életük végéig együtt maradnak, mind költéskor, mind az őszi és téli időszakban. Nem vonuló, a hazánkban költők nem hagyják el a Kárpát-medencét, legfeljebb annak déli felére húzódnak. 2023-ban Magyarországon a barkóscinege volt az év madara.

Április: Álarcos amandina (Poephila personata) Ékfarkú amandina (Poephila acuticauda)
Álarcos amandina (Poephila personata) és ékfarkú amandina (P. acuticauda) – A díszpintyfélék (Estrildidae) közé tartozó mindkét amandinafaj Ausztrália északi részén elterjedt. Bokrokkal, bozótosokkal tarkított nyílt, száraz, füves területeken élnek. Főleg apró magvakkal táplálkoznak, de költési időszakban rovarokat és rovarlárvákat is fogyasztanak. Táplálékukat a talajon keresgélik. Míg az ékfarkú amandina párban vagy néhány példányból álló kisebb csapatokban jár táplálék után, addig az álarcos amandina nagyobb, sokszor többszázas csapatokban táplálkozik, sőt a vizek, itatók környékén akár több ezer példány is összeverődhet, ilyen helyeken vegyes csapataik is előfordulnak.

Május: Kucsmás szíbia (Heterophasia capistrata)Lazúr tündérmadár (Malurus cyaneus)

Kucsmás szíbia (Heterophasia capistrata) – A Himalájában, 1200–3000 méter közötti magasságokban honos, a napmadárfélék (Leiotrichidae) közé tartozó faj. Örökzöld lombos és elegyes erdőkben, tölgyesekben, helyenként fenyvesekben él. Rovarokkal és erdei gyümölcsökkel táplálkozik, de nektárt is fogyaszt. Táplálékát a lombkoronában, a mohával és zuzmóval borított ágakon keresi. A költésidőn kívül általában kisebb, legfeljebb 20 egyedből álló csoportokban látható, alkalmanként már rokon fajokkal is társul. Nem vonuló, de télen alacsonyabban fekvő területekre húzódik.
Lazúr tündérmadár (Malurus cyaneus) – A tündérmadárfélék (Maluridae) közé tartozó faj, Ausztrália délkeleti részén honos. A nyílt eukaliptuszerdők madara, de ezek kiirtása után a helyükön kialakított mezőgazdasági területekhez is jól alkalmazkodott. Egyre gyakrabban jelenik meg nagyobb városi parkokban és kertekben is. Elsősorban rovarevő, de apróbb magvakat és kisebb gyümölcsöket is elfogyaszt. Kisebb csapatokban él, amelyekben 2–10 öreg madár van, a többi az előző költésekből származó fiatal. Ezek a még ivaréretlen fiatalok besegítenek az új fiókák etetésébe.

Június: Feketenyakú koronásdaru (Balearica pavonina)

Feketenyakú koronásdaru (Balearica pavonina) – A darufélék családjába (Gruidae) tartozó faj. Elterjedési területe keskeny sávban Nyugat-Afrikától Kelet-Afrikáig húzódik. Leginkább mocsarakban, folyópartokon, állóvizek mellett és rizsföldeken lehet megfigyelni. Elsősorban rovarokkal (főleg sáskákkal és legyekkel) táplálkozik, de puhatestűek, ezerlábúak, halak, kétéltűek és hüllők is szerepelnek táplálékában, sőt gabonamagvakat, fűfélék magjait is elfogyasztja. A száraz évszakban gyakran látni a legelő háziállatok körül, mert ott mindig több a rovar.

Július: Kékfarkú minla (Actinodura cyanouroptera) Fehérhasú pufókgerle (Leptotila jamaicensis)

Kékfarkú minla (Actinodura cyanouroptera) – Ez a napmadárfélék (Leiotrichidae) közé tartozó madárfaj a Himalája és Délkelet-Ázsia hegyvidékein honos. Fenyvesekben és más örökzöld fákból álló, illetve elegyes erdőkben él. Rovarokból, kisebb gyümölcsökből és magvakból álló táplálékát a lombkoronában keresi. Gyakran jár 5–20 példányból álló kisebb csapatokban, és gyakran látható a napmadárfélékhez tartozó más fajok vegyes csapataiban is. Nem vonuló, de a hegyvidéki kedvezőtlenebb időjárás elől alacsonyabb területekre húzódik.
Fehérhasú pufókgerle (Leptotila jamaicensis) – Közép-amerikai gerlefaj, amely a Yucatán-félszigeten, Jamaicán és az ezekhez közeli kisebb szigeteken elterjedt. Félszáraz területeken, nyílt bozótosokban él. Táplálékát, amely magvakból, lehullott gyümölcsökből és kisebb csigákból áll, a talajon keresgéli, de fészkét fákra, bokrokra rakja. Költőterületén állandó madár.

Augusztus: Rulrul (Rollulus rouloul) Piros pettyesasztrild (Hypargos niveoguttatus)

Rulrul (Rollulus rouloul) – Tudományos és magyar neve is a madár maláj elnevezésén (roulroul, rulul) alapszik, amely a madár hangját utánzó szóból lett madárnévvé. A Maláj-félszigeten, Szumátrán és Borneón honos faj. Sík vidéki és hegylábi örökzöld erdőkben, folyóvizeket kísérő galériaerdőkben, tőzeges mocsarakban él. Táplálékát a talajon keresi. Magvakat, gyümölcsöket (főleg fügét), nagyobb bogarakat és hangyákat, illetve kisebb csigákat fogyaszt. Megfigyelték, hogy szívesen társulnak vaddisznókkal, járnak azok nyomában, mert így hozzájuthatnak a vaddisznók által szétrágott olyan gyümölcsök maradékához, amelyekkel saját maguk nem tudnának megbirkózni.
Piros pettyesasztrild (Hypargos niveoguttatus) – Afrika Egyenlítőtől délre eső területének keleti felén elterjedt, apró termetű díszpintyféle (Estrildidae). Bozótosokban, erdőszéleken, magas füvű szavannákon él. Apró magvakból és pici rovarokból álló táplálékát a talajon keresgéli, gyakran párban vagy kisebb csapatban.

Szeptember: Fehérfejű nádipinty (Lonchura flaviprymna)

Fehérfejű nádipinty (Lonchura flaviprymna) – Észak-Ausztráliában, de csak meglehetősen kis területen elterjedt díszpintyfaj (Estrildidae). Füves területeken, nádasokban, rizsföldeken, mocsarak szélein és száraz bozótosok vízhez közeli részein él. Többnyire fűfélék magvait fogyasztja. Táplálkozó csapatai néha több száz egyedből is állhatnak. Gyakran társul más díszpintyfélék csapataiba. Nem veszélyeztetett faj, bár világállományát csak 20 000 körüli felnőtt egyedre becsülik.

Október: Aranytorkú bajszika (Psilopogon franklinii)

Aranytorkú bajszika (Psilopogon franklinii) – A bajszikafélék (Megalaimidae) közé tartozó néhány kizárólag hegyvidéki faj egyike. A Himalája keleti részén, Délkelet-Ázsia és a Maláj-félsziget hegyvidékein elterjedt madár, lágy fuvolázó hangját gyakran lehet hallani elterjedési területén. Sűrű örökzöld lombos erdőkben, páradús fenyvesekben, valamint tölgyesekben él. Mivel élőhelyei távoli, nehezen megközelíthető helyeken vannak, biológiájáról keveset tudunk. Az bizonyos, hogy a bajszikák közül az egyik leginkább gyümölcsevésre specializálódott faj. Főleg a lombkoronában táplálkozik. Odúban költ, az odút saját maga vájja elpusztult fák törzsébe, többnyire 2–6 méter közötti magasságban.

November: Fehérhátú sámarigó (Copsychus malabaricus) Mikádófácán (Syrmaticus mikado)

Fehérhátú sámarigó (Copsychus malabaricus) – A légykapófélék családjába (Muscicapidae) tartozó faj. Délkelet-Ázsiában, a Hindusztáni- és az Indokínai-félszigeten, valamint Malajziában és Indonéziában elterjedt. Sűrű aljnövényzetű, árnyas erdőkben, mangrovéban, bambusz- és mocsárerdőkben él. Főleg rovarokkal és gyűrűsférgekkel táplálkozik, de ritkán gyümölcsöket is fogyaszt. Táplálékát a talajon és a fák alsóbb ágain keresi. A hímek éneke hangos, dallamos és nagyon változatos, jó hangutánzó, számos más madárfaj strófáit szövi bele az énekébe. Attraktív megjelenése és változatos éneke miatt díszmadárként is tartják, a mesterséges zajokat is jól utánozza.
Mikádófácán (Syrmaticus mikado) – Kizárólag Tajvanon előforduló, azaz ott endemikus fácánféle (Phasianidae). A sziget középső részének hegyvidékein, 1600–3300 méter közötti magasságban, sűrű, rododendronokból és bambuszokból álló aljnövényzetű erdőkben él. A hím hosszú és csíkos farktollait a tajvani őslakosok fejdíszként használták. A mikado elnevezés a japán császári díszkaput jelenti (mi = császár, kado = kapu), illetve magára a japán császárra használták ezt a szót. A fajt William Robert Ogilvie-Grant skót ornitológus írta le 1906-ban, a mikado nevet Mucuhito (Meidzsi) japán császár tiszteletére kapta, aki akkoriban éppen megszállás alatt tartotta Tajvant.

December:Vörösbegyű kékmadár (Sialia sialis)

Vörösbegyű kékmadár (Sialia sialis) – Észak-Amerika keleti felén elterjedt, gyakori, közismert madár. Főleg rovarokkal táplálkozik, amelyeket egy leshelyről rárepülve a talaj felszínéről szed fel (ún. vártamadár), de az őszi és a téli időszakban apróbb, energiadús bogyókat is fogyaszt. Faodvakban fészkel, de mesterséges odúkban is gyakran megtelepszik. Az északabbi populációk vonulók, a déliek télen is helyben maradnak. Mivel igen gyakori, közönséges, könnyen megfigyelhető és tanulmányozható faj, az elmúlt évtizedekben számos tudományterület modellfajává vált: gyakran használták az ökológia, az evolúció, a viselkedésökológia, a viselkedés hormonális szabályozása, a madárbetegségek, valamint a színezet ultrastruktúrája alapvető kérdéseinek terepi vizsgálata során.