Kvaterkázás

Anekdotázni, kvaterkázni tischlizés közben szokott az ember. Amikor egy nagyobb, többé-kevésbé összeszokott társaságnak tagjai – rokonok, nagycsaládnak, baráti körnek a tagjai, munkatársak – a kényelmesen, jóízűen elfogyasztott (gazdag) ebéd vagy vacsora után nem bontanak azonnal asztalt, hanem még együtt maradnak beszélgetni a terített fehérasztal mellett, és egy-két pohár bor, sör elfogyasztása közben – egymástól véve át a szót – felidéznek néhány, korábban megesett, lehetőleg derűs történetet. Nincs rendszer ezeknek a történeteknek a sorában. Úgy követik egymást, ahogy a beszélgetőknek, egyiknek a másik szava nyomán eszébe jutnak a megesett dolgok.
    Hogy (nyelvész) tudósaink is hús-vér emberek, annak illusztrálásául összegyűjtünk néhány szívderítő kis történetet. Ezek azt is bizonyítják, hogy a magas tudomány nem mindig csak a tudományos tevékenykedés, hanem olykor élcelődés, csipkelődés. Sőt: komoly tudósaink gyakran vidám játékos emberek, mint a többi halandó.
    Természetesen azáltal, hogy róluk szólunk, szólunk egyúttal a korról is, amelyben éltek, amelyben élünk. Talán mi nem éreztük ezt a kort olyan keménynek, mint sokan mások, mert az a munkakör és az a munkahely, amelyen és ahol dolgoztak és dolgoztunk, az övék, a mienk volt, s mint ilyen nem a napi politika világa volt, hiszen kutatásunk tárgyát a nyelv képezte. Mégsem vonhattuk ki magunkat a kor hatása, sokszor negatív élményeinek görcsölő hatásai alól. Még akkor sem, ha az a munkahely, ahol magam a nyelvészekkel találkoztam, szinte menedékhelynek számított sokak számára.
                                                                                         Wacha Imre